A költészet halálára

 

Egyedül álltam ott,

könnyek nélkül sírva,

előttem a költészet

jeltelen tátongó sírja.

 

Megdöbbentő, akár

egy lidérces látomás,

hol a tömeg, a rajongók,

miért nincs senki más?

 

Egyedül ment el,

nem hagyott semmit hátra,

mintha itt se lett volna -

nincs se örökös, se árva,

bár a szándékosság sincs

még teljesen kizárva.

 

Az is lehet, hogy megölték -

irodalomórán boncolva, ízekre szedve,

lelkét olcsó slágerekbe zárva,

alkotni így kinek lenne kedve?

 

Ki mindig is tanítani akart,

magányosan és olvasatlanul

sem adta fel soha, de most nélküle -

emberséget a gyermek hogy tanul?

 

Nyugodjál békében!

rekedten kiáltom a világba,

még ha nem is hallja senki,

hogy itt voltál - már nem volt hiába!

 

© 2014 Ködmön Csaba Zoltán