Mentsétek meg lelkeinket!

- avagy így születik egy vers…

Ágyamban háborgó tenger,
egykor arra ébredtem fel,
agyamban zakatol, kattog
egy segélykérő morzéjel.

Tá ti ti - ti ti tá tá -
tá ti ti tá tá,
tá ti ti - ti ti tá tá,
tá ti ti tá tá.

Mentsétek meg lelkeinket,
oldjátok fel vétkeinket,
szabadítsátok meg végleg,
béklyótól a két kezünket!

Ezt hallom már egész éjjel,
kitől jöhet ez a vészjel,
felkelek hát, útra kelek,
nem törődve a veszéllyel.

Mint mély Mariana-árok,
lehúz ez az ősi átok,
mentsétek meg lelkeinket,
suttogták a versfoszlányok.

Rossz rémálom, mért keljek fel,

majd lejegyzem holnap reggel,
de mire a hajnal pirkad,
végleg elnyeli a tenger.

Minden egyes apró részlet,
arra kérlel, arra késztet,
most írjam le az egészet,
pihenjek majd, hogyha kész lett.

Minden rím és szép gondolat,
suttog valami fontosat,
pusztulni nem engedhetem,
felejtem földi gondomat.

Fogadd el Te Istenadta,
most mikor az Isten adja,
mint személyes hírnökének
nagylelkűen reád hagyja.

Amit kérek, kérlek tedd meg,
hisz nélküled ezt a verset,
mint elvetélt kisgyermeket
a világ sose ismerhet meg.

Mentsétek meg lelkeinket,
oldjátok fel vétkeinket,
szabadítsátok meg végleg,
béklyótól a két kezünket!

© 2015 - 2/12/2015 ☆ Ködmön Csaba Zoltán #magyarkelta