Almafasors

 

Néha van úgy, hogy a sors keze messze sodorja a lelket,

mint a sötét zivatar, amitől a liget haja reszket.

 

Hívja a rét szava, messzire gördül az alma a fától,

nyújtja az ágát, úgy búcsúzik az anyja fiától.

 

Jót akaró puha párna, az ágya avartakaró,

téli hidegben paplana márvány, s megfagy a hó.

 

Szeme tekintete látja, de nem simogathat a kéz,

meghasad érte, az aggódó anyaszív de nehéz!

 

Almafa álma e gyermek, a távoli almafiú,

semmi se kell már, fény se eső, de a vágya hiú!

 

Tinta az éj takarója, az este lenyel, s felemészt,

tusfeketén sziluettje elolvad, ahogy belevész.

 

Dús moha szőnyeg alatt, titkolt alagút a gyökérzet,

éjszaka leple mögött, suttogva ölel meg az élet.

 

© 2018 ☘ 23/9/2018 ☆ Ködmön Csaba Zoltán #magyarkelta