A szürke égbolt

 

A szürke égbolt

nagyapámé volt,

a szilaj lelke, hol szabadon szállt.

Hajnalban, reggel,

csillogó szemmel

álmokat vetve a gondjain szánt.

 

Magában álló

üres istálló,

kisepert mindent a szövetkezet,

tenyérnyi föltúrt

tenyői földút,

szótlanul tűrte mi következett.

 

Büszke tekintet,

apám tanár lett,

a becsület mindennél többet ér,

a ráncok mélyek,

kemény az élet,

és nem volt se gazdag, se hős vezér!

 

Sok tündérmesét

bár mesélne még,

hallgatnám szótlan, kíváncsian, de

meg is jegyezném,

fülem hegyezném,

csak hívna megint, hogy "Kisfiam, he!"

 

Bolyongó szellem

magányos lelkem,

a szürke égbolt alatt kis parány,

csodákat ízlel

ártézi vízzel

a kengyeli szélmalom udvarán.

 

Ringatott bölcső,

ringatott hintó,

elringat egyszer majd az őszi szél,

halkan dúdolva,

végső utamra

a felhők fölé egy nap ő kísér.

 

A szürke égbolt

nagyapámé volt,

a szilaj lelke szabadon ott száll,

minden nap reggel,

csillogó szemmel

álmokat vetek egy széltoronynál.

 

© 2020 ☆ 09/04/2020 ☆ Ködmön Csaba Zoltán #magyarkelta ☆ Swords