Indián nyár

 

A pillanat hanyatló, tünékeny,

átölel a langyos ősz délután,

indián nyár aranyló tüzében

a naplemente csókot hint sután.

 

A perzselő vágy lassan elcsitul,

hű szeretetté szelídül a láng,

ahogy két lélek egymáshoz simul,

kehellyé forr össze ezer szilánk.

 

Nyugatra tart a falka, a horda,

nincs kegyelem az idő kerekén,

elfogy a nyárral a hold, a csorda,

fagy közelít nemes vasderesén.

 

Cserzett ráncokat nem takar festék,

jeltelen sírban a réz csatabárd,

útjukra keltek délre a fecskék,

s fátyolba rejtőz a látóhatár.

 

Tüskebokorban édes a málna,

beért már régen a búzakalász,

készül a télre, várja az álma,

hízik a medve, lazacra halász.

 

Beért a termés, beért a lélek,

zarándokútja a végére jár,

lehull a lepel, lehull a kéreg,

letöltötte bűnét a vén betyár.

 

Júliust idéző kései nyár,

meddig marad? Bár sose múlna el!

Mint falevél pereg le a naptár,

s takarodót fúj a trombitajel.

 

© 2021 ☆ 11/09/2021 ☆ Ködmön Csaba Zoltán #magyarkelta ☆ Swords