Tigriskarma

Furcsa álma visszatér,
ha friss vérszagot hoz a szél,
vad lelke szabadon bolyong,
míg rácsán besüvít a tél.

Csontokkal teli a föld,
húsevő, bár még sosem ölt,
meg is retten minden élő,
mikor álmában felüvölt.

Vad, égő szemekkel néz,
nem töri meg emberi kéz,
sebekkel teleírt teste
sóhajt csak fel, hogy mily nehéz!

Hódolni nincs türelme,
szökni próbál minden este,
még ma éjjel útra kelne
a rabok bús fejedelme.

Volt ő már cirkuszi sztár,
rég betelt nála a pohár,
azt az ostort nem felejti
el sem ő, sem az idomár.

Nem várja már a csodát,
de egyszer talán megbocsát
mindent, - a pokol kínjait,
az égő karikákon át.

Csíkos a bunda szőre,
csíkos alatta a bőre,
hiába dörzsöli, nyalja,
skarlát jele sose jön le.

 

Fekete, fehér, sárga,
lelkébe vésett kokárda,
melyre sorsát a teremtő

tétován rátetoválta.

 

Dzsungelből rabolt árva,

porig égett őshazája,

a lét börtönébe zárva,

Ő a rácsok bús királya.

 

Úgy változtatna rajta!

Hatalmas a sors hatalma,
nem ereszti el a Karma,

fogva tartja tigriskarma!

© 2017 ☆ 5/01/2017 ☆ 26/06/2019 ☆ Ködmön Csaba Zoltán ☆ Dunboyne/Swords