Napfogyatkozás

 

Feneketlen mély az árok,

saját árnyékomban állok,

eltakarom magam elől

a reményt, a fényt, a napot,

s a kártyaváram összedől.

 

Saját árnyékomban fázom,

telefirkált üres vászon,

lemoshatatlan a festék,

míg sötétebbek a fénynél,

csillagtalanok az esték.

 

Mégsem hajlik meg a kanál,

eltörik, mint a gyufaszál,

meggörbül az idő, a tér,

néha gyorsan, máskor lassan,

a mutató áll, s körbeér.

 

Képzeletbeli a bilincs

elpusztíthatatlan, de nincs,

mégsem mozdulhatok tőle,

vakon vaksötét a napfény,

én vagyok börtönöm őre.

 

Szem nem látja saját színét,

kéz sem érinti felszínét,

dúsgazdagon mégis szegény,

ha rólad nem tükröződhet,

sötétben magányos a fény.

 

Feneketlen mély az árok,

saját árnyékomban állok,

eltakarom magam elől

a reményt, a fényt, a napot,

s a kártyaváram összedől.

 

© 2022 ☆ 03/05/2022 ☆ Ködmön Csaba Zoltán #magyarkelta ☆ Swords